Derűs, de kissé hűvös reggelre ébredtünk, jól jött egy pulcsi és széldzseki. Szűk, szerpentines, fenyőerdővel szegélyezett út vezetett a Plitvicei tavakhoz. Kb. 20 perc alatt, terv szerint 9 órakor meg is érkeztünk Sajnos sokaknak ugyanez volt a mai programjuk: parkolók fele megtelt, kígyózó sort állt a kasszáknál. Elfogadható időn belül azért sikerült bejutnunk, ötünknek 600 Kuna volt a belépő.
A 18 tóból és 92 vízesésből álló nemzeti parkban 6 különböző hosszúságú túra útvonalból választhattunk. Mi a 8 km-es „C” útvonal mellett tettük le a voksunkat, mely először az alsó tavakhoz vezet, majd a Nagy Vízeséstől (78 m magas) vissza, fel a felső tavakhoz. Gyönyörű zöld és türkiz színben pompázik a tó víze és szó szerint kristálytiszta. Nehéz megállni, hogy ne fényképezzen méterenként az ember, olyan meseszép a természet. Megkönnyítették a döntést a turisták, mert állandóan jött valaki, kerülgettük egymást a tó körül vezető, facölöpkre épített gyalogúton. Persze azért sikerült pár jó képet készíteni, de nem sok idő volt a kompozíció beállítására. Bíztam benne, hogy a többség a rövidebb útvonalakat választja és ahogy haladunk, egyre kevesebb lesz a turista. Tévedtem, nem csökkent az ember mennyiség. Ezért szeretjük a szezonon kívüli utazásokat, nem kell megküzdeni a látnivalókért.
A Nagy Vízeséstől visszafelé haladva 2,2 km megtétele után eljutottunk a P3-as pontig, ahol lehetőség nyílt folyóügyek intézésére, harapnivaló beszerzésére, egy kis napozásra. Innen indultak kishajók is a Kozjak tó túlsó oldalára, ahol folytattuk a túrát. Rengeteg vízesés található a Galovac tó jobb oldalán, de nem túl bő vízűek. Ahogy haladunk egyre feljebb, a táj is egyre vadregényesebb. A cél a 3. sz. állomás elérése, ahonnan busszal megyünk vissza az 1-es állomásig. Tettünk be vizet és egy kis harapnivalót az útra, de már mindenki éhes, mindenki szeme előtt az ebéd lebeg, ez hajt minket előre. Már-már úgy tűnik, hogy sosem érjük el a 3-as állomást, amikor végre megpillantjuk a pihenő embereket, a buszra várókat.
Azt hittük, hogy végre megtömhetjük a hasunkat, de nem sok lehetőség kínálkozik, inkább úgy döntünk, visszamegyünk a bejárathoz, ott láttunk étkezésre alkalmas helyet. A busszal lejutottunk az 1-es állomásig, onnan még 15 percet gyalogoltunk vissza a kiinduló pontig. Közben alkalmunk nyílt felülről is megcsodálni a tavakat és lőni néhány képet.
Nagyobb nyafogások nélkül jöttek végig a gyerekek, ezért úgy döntöttünk, megérdemlik az ebédet 🙂 Persze gyors kaját tudtunk csak venni, de életmentő volt és a hamburger és társai a gyerekeknek amúgy sem vészhelyzetes kaja, mint nekünk, szívesen eszik bármikor. Ahhoz képest, hogy futószalagon gyártották, elég finom volt, (vagy csak nagyon éhesek voltunk), a csirke hamburgerben nem húspogácsa volt, hanem valódi csirkemell. Annak ellenére, hogy már én is éhes voltam, alig bírtam legyűrni az óriás hamburgert.
Jól lakottan visszabaktattunk a kocsihoz és elindultunk a kb. 3 órányira lévő Isztriai félszigeten lévő Umagba, ahol a következő két napot töltjük. Meglepetésemre Fanni és Balázs viszonylag gyorsan elszenderedett, így az út nagy része meglehetős csendben telt. Másfél óra múlva megálltunk egy kis lábmozgatásra és pechünkre pont egy Meki mellett sikerült megállni. Persze a gyerekek rögtön vérszemet kaptak, de azt mondták, beérik egy shake-kel és megdöbbenésemre Nestynek sem volt kifogása ellene, mert megéhezett….Én gondolni sem tudtam a kajára. Amíg megtettük az 5 métert a parkolótól a Meki bejáratáig, a gyerekek is megéheztek, mindenki kapott egy hamburgert a változatosság kedvéért. Én nagy duzzogva megettem egy oreos fagyit 🙂
Kaja után rátapostunk a gázra, bár már esélytelen volt, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk a szállásra. Hála a modernkori eszközöknek, a GPS segítségével rögtön megtaláltuk a kis házat, amit lefoglaltunk.
A gyerekek nagyon izgatottan várják már a holnapot és hogy búvárkodjanak a tengerben.
