Az elmúlt napokban szebbnél szebb helyeken jártunk, abszolút beváltották a hozzáfűzött reményeket. Ma is egy viszonylag közeli látnivalót szemeltünk ki, hogy még időben visszaérjünk a repülőtérre, mert ez az utolsó napunk, délután utazunk haza.
A Bovilla víztározó egy 4,6 négyzetkilométeres víztározó 25 km-re Tiranától és a Dajt-hegy Nemzeti Parkban. Ez biztosítja Tirana ivóvízének nagy részét.
Az, hogy a 25 km-t több, mint 1 óra alatt lehet megtenni, szerintem sokat elárul az útról. Most már tudjuk, hogy biztos kanyargós lesz és a sebességből következtethetünk az út minőségére is. Kétségkívül eddig ez volt a legnagyobb kihívást jelentő út, de megérte megtenni a látványért.
Már nem emlékszem, hogy pontosan honnantól kezdett rázóssá válni az út, de kb. a hátralévő 20% tartott legtovább. Először azért lehetett lassan haladni, mert egy szakasz elő volt készítve aszfaltozáshoz, utána pedig már tényleg göröngyös lett. Természetesen itt is egy autónyi szélességről beszélünk, ahol néhol nehezítette a haladást a közeli kőfejtőből érkező vagy oda haladó teherautók. A hegyek látványa azonban kárpótolt a rossz minőségű útért.
Egyszer csak aszfaltozott útburkolaton találtuk magunkat. Amikor egy meredek hajtű kanyarokból álló szakaszhoz érünk, még egy kis kitartásra van szükség, a tetején elénk tárul a tó. Szabálytalan alakjával, türkiz kék színével impozáns látványt nyújt a hatalmas tó. Ma sem feleslegesen rázkódtunk az úton, megérte a látványért és még van ennél jobb is!
Egy jelző tábla mutatja feljebb a hegyre az irányt a Bovilla étteremhez. Férjuram szereti a vezetési kihívásokat, mi meg anyuval a kávét, így nem volt kérdés, hogy megkeressük az éttermet. Mindenki megkapta, amit szeretett volna: a kihívást és a kávét is 🙂 Mondanom sem kell, a kihívás meredek, kavicsos szerpentines utat jelent, egy-egy szakaszon osztozva a kecskékkel. A jutalom a feljutásért egy modern étteremben eltöltött kávé páratlan panorámával a háttérben. El tudnám képzelni itt a home office-t… 🙂
A kihívást szeretőknek további lehetőség adódik: felmászni a sziklafalból kinyúló kilátóponthoz. Gondoljuk meg, hogy nekivágunk-e, mert nincs végig lépcső és korlát sem a sziklafalon, mint ahogy elsőre tűnik. Ha valaki ezt nem vállalja – mint ahogy én sem – , nincs oka a szomorúságra, mert az étteremtől gyakorlatilag ugyanaz a kép tárul elé, csak kicsit más szögből.
Érdekes, hogy az étterem csak 530 méter magasan van, ami az odavezető út fényében igencsak meglepő, de higgyünk a modern technikának. Valószínűleg a tavat körbevevő hegyek is azt az érzetet keltik, hogy sokkal magasabban vagyunk.
Ma is hihetetlen látnivalókkal gazdagodtunk, sikerült tartalmasan eltölteni ezt a pár napot.
