Kezdőlap » Élménybeszámoló » Ourika völgy, Setti Fadma vízesés

Ourika völgy, Setti Fadma vízesés

Eredetileg az Ouzoud vízesést terveztem be, de valahogy elsiklottam a fölött a tény fölött, hogy ez 3 órás utat jelent oda és ugyanennyit vissza. Valószínűleg csak a 15o km maradt meg a fejemben, ami teljesíthetőnek tűnt a Marrakesbe vezető 26o km után. Lehet, hogy öregszünk, de mindketten egyetértettünk abban, hogy nem akarunk 6 órát autózni 1-2 órás ott tartózkodásért. Sebaj, van más program lehetőség, az Ourika völgyet választottuk és a Setti Fatma vízesést. Nem olyan nagy, mint az Ouzoud, de beérjük ezzel is, csak másfél órányira található az Atlasz hegy lábánál.

Még mielőtt elhagynánk Marrakest, útba ejtjük a Jardine Majorelle botanikus kertet. A kert a Medinán kívül található, képet kapunk a város új részéről is. Szélesek az utak (Agadirban is az volt) és meglepően zöld a város. Az épületek színe a hagyományos terakotta.

A Jardin Majorrelle kert különlegessége, a királykék színű épület már az utcáról felhívja magáról a figyelmet. A belépő meglehetősen magas a többihez képest, 12o dirham/fő. Valószínűleg azért, mert a kert alapítványi fenntartású, nem állami. A névadó Jacque Majorelle (francia festő) halála után közel 2o évig elhagyatott volt a kert, 198o-ban vásárolta meg a francia páros, Pierre Bergé gyáriparos és Yves Saint Laurent divattervező, megmentve a kertet az enyészettől. Azóta felújították a kertet és újabb növényeket telepítettek.

Bambuszok szolgáltatta árnyékos, hűs részre lépünk be. Az első, ami feltűnik, az élénk sárga és kék kaspók, türkiz padok. A növény gyűjtemény nagy részét kaktuszok és pálmák alkotják, az élénk színű dekorációk és kerti elemek biztosítják a kert különleges hangulatát. Zavaró a sok turista, lépten nyomon kerülgetni kell a pózoló látogatókat.

A fő látványosság a kert végében álló épület. A marokkóiak előszeretettel használják a kék színt, de igencsak vakmerő az erős király kék használata az egész házon. Nem hiába volt festő Majorell, tudott valamit a színekről és a hatásukról: ebben a formában emlékezetes marad. A merész színek – sárga, türkiz, narancssárga- megjelennek az ablakon, ajtókon, kaspókon is. Nagyon kellemes a kert atmoszférája, de meggyőződésem, hogy a látogatókat elsősorban ez az elképesztő színegyüttes vonzza ide.

A kert látogatása után kifelé indulunk a városból. Egy kicsit jól esik eltávolodni a nagy nyűzsgéstől.

A kereskedők és kézművesek végig kísérik utunkat: a várost elhagyva mozaikkal kirakott asztalt, falikutat, lámpásokat, fém függő széket, szőnyeget árulnak, majd ahogy elérjük a hegy lábát, berberek kínálják műhelyeik előtt agyagedényeiket. Pár helyen tevék cövekelnek, hogy hátukra vegyék a nyugati turistát.

A hegyek vörösek, egyre dúsabb a növényzet, ahogy haladunk befelé a hegységbe.

A folyó jobb oldalán halad az út, az éttermek a másik oldalára települtek, ahová keskeny hidakon juthatunk át. Némelyik nem tűnik túl jó állapotúnak, nem mindegyiken mernék áthaladni. A folyó melett közvetlenül vagy benne a Paradise valley-ban látott módon színes asztalok és pihenőhelyek sokasága várja a látogatókat. Ez a folyó sem bő vízű, de legalább folyik benne víz.

Egyre többen próbálnak parkolóba beterelni, közeledünk úticélunkhoz. Pár száz méterrel odébb az egyiknél beadjuk a derekunkat. Ahogy kiszállunk az autóból mellénk szegődik egy önkéntes kísérő, aki az utat hivatott mutatni a vízeséshez. Nem néz ki tipikusan berbernek, pedig ott született a faluban. Ruházata ‘nyugatias’ , modora finom, intelligens. Azt mondja, hogy fél órát kell sétálni odafelé és már mutatja is az utat előttünk. Nem volt időnk kitalálni, hogy merre indultunk volna el magunktól, de valójában hálás vagyok, hogy megspórolta ezt nekünk, sőt utólag azt mondom, hogy lehet, hogy nélküle fel se mentem volna azon az úton. Egy darabig lépcsőkön, kis ösvényen mentünk felfelé, majd köveken, sziklákon. Minden lépésnél mutatta, hogy hová érdemes lépni, segített, amikor szükség volt rá. Néhol meg kellett várni a szembejövő forgalmat. Nem baj, legalább kicsit kifújjuk magunkat. Sajnos a kereskedők itt is elfoglalták a természetet, már ahol lehetett. Az jár a fejemben, hogy de jó, hogy most járunk itt, 5-1o év múlva nem biztos, hogy lenne kedvem felmászni a hegyen.

Hallani a víz zaját, mindjárt ott vagyunk. Felérünk a vízeséshez, kisérünk visszavonul, várja, hogy jelezzük, ha készen állunk a visszaindulásra. Kifújjuk magunkat, megcsodáljuk a vízesést, fényképet készítünk, már amennyire lehet a sok embertől. Itt is kapni fent frissítőt, sőt berber népviseletet is, ami sokkal színesebb, mint az arab. Lefelé még nagyobb szükség van kéretlen vezetőnkre, mint felfelé, minden követ ismer, hogy hová kell lépni.

16oo méteren vagyunk, utólag megnéztük a térképen, kb. 3oo méter szintkülönbséget másztunk meg. Kb. 24 fok van, kellemes a hőmérséklet, persze mászás közben így is kimelegedtünk, sőt megéheztünk. Kísérünk beterel egy étterembe, pont abba a színesbe, amit kinéztem. Nyilván velük van “szerződésben”. Kifizetjük – nem mond konkrét összeget -, 14o dirhamot adunk (így volt papírpénzünk).

A folyónak ezen a szakaszán lépcsősen folyik le a víz, elég nagy a sodrás. Kísérőnk szerint télen túl sok víz szokott lenni a mederben hó olvadás után. Közvetlen a víz mellé telepszünk le, ahogy sokan mások. Elég hangos a víz, de úgyis inkább nézelődünk, pihenünk, eszünk. Nosztalgiázunk, amikor meglátjuk a kólás üveget (és nem flakont). Jól csinálják a marketinget, csak menüt lehet kérni és a többi étteremhez képest drágább, de megvagyunk mindennel elégedve.

Az étteremből kiérve meglátjuk kisérőnket, aki felajánlja, hogy visszajön velünk a kocsihoz. Megnyugtatjuk, hogy nélküle is megtaláljuk.

6 óra körül érünk vissza a szállásra.
Zsoltot igencsak izgatja az éjszaki élet a téren, mivel ez az utolsó esténk Marrakesben, ki is megy megnézni.

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .